Asa leguggolt ölelésre tárta a karját, hogy az unokája belefusson és ő karjába zárhassa őt, de Sam, a kisgyermek, rá se hederített, hanem az apja, Andreas nyakába ugrott.
Látom magam előtt ezt a jelenetet. Még az asszony szoknyáját, a kisfiú pihés haját is látom, de még az unoka illatát is érzem. Csakhogy nekem van módom érezni az illatot, van módom hallani a vidám hangot, van módom fülelni a trappolásra, hallom a mama, mama kiabálást, és van lehetőségem karajaimba zárni bármelyik unokámat.
Sam azonban nem fut a nagymamamája kitárt karjába, hanem az apja nyakába ugrik.
Mostani életszakaszomban a legnagyobb örömforrásom az unokáimmal való kapcsolatom. El sem tudom képzelni, hogy vannak olyan családok, ahol a nagymamától elzárkóznak, ahol nem teheti be a lábát a saját fia vagy lánya otthonába, hogy együtt lehessen az unokájával. Pedig tudom, hogy van ilyen, és azt is tudom, hogy ott a nagyszülő igen is tett azért, hogy ez a helyzet alakult ki.
Ugyanakkor a legfájdalmasabbnak, mint egy büntetésnek, az én kifejezésemmel pokolnak tartom azt, amikor családi kapcsolatok azért szakadnak meg, mert a családtagok nem tudják egymással megbeszélni a problémáikat és a végső megoldásnak azt választják, hogy nem engedik be az egyik családtagot az otthonukba, nem beszélnek vele, mi több nem beszélnek róla, úgy tesznek, mintha nem is létezne.
Asa valamit elrontott, az egész történetben mintha folyamatosan elrontana valamit, aminek nincs is tudatában és már annyiszor kér bocsánatot, hogy nekem az olvasónak is fárasztó, nemhogy annak, aki hallgatja.
De vajon, miért nincs bocsánat? Nem tud ez asszony változni vagy a családtagjai látják őt megátalkodott egoistának, aki mindig jót akar, és nem bírja ki, hogy ne szóljon bele a dolgokba?
A legszomorúbb az, hogy a családi minták, amiktől annyira meg akarunk szabadulni, amitől a saját gyerekünket féltjük, mégis tovább élnek, és nemzedékről nemzedékre kínt és szomorúságot okoznak számunkra.
Szinte biztos vagyok benne, hogy a feloldás nem az, hogy letagadunk valakit, elzárkózunk tőle, nem beszélünk róla. Előbb-utóbb ez a magatartás visszaüt ránk.
Miről szól ez a könyv – spoiler nélkül
Moa Herngren Az anyós című regényében egy jó szándékú, de határokkal küzdő nagymama (Ása) és a fiatal család között fokozatosan nő a feszültség. A közelség gondoskodásnak szánt gesztusai a másik oldalon kontrollnak hatnak. A bocsánatkérések ismétlődnek, mégsem jön a feloldás — mert nincsenek kimondott szabályok.
Szakmai szemüveg – mi fáj itt valójában?
- Jó szándék ≠ jó hatás. Kapcsolatainkban a másik megélése az iránytű.
- Lojalitás-rend: felnőtt gyermek párkapcsolata az elsődleges szövetség. A nagyszülői szeretet itt akkor megtartó, ha helyet ad.
- Mintázatok aktiválódnak: krízis (költözés, baba, pénz) idején a régi családi mondatok felerősödnek.
- A láthatatlanság ára: kizárni valakit rövid távon csend, hosszú távon kemény ár: bűntudat, düh, hűvös örökség a gyerekeknek.
Gyors keret: 4 mondat, ami békét hoz
- Érzés: „Feszült vagyok, amikor előzetes egyeztetés nélkül állok/álltok itt.”
- Igény: „Szeretném, ha előtte írunk egy üzenetet.”
- Határ: „Este 10 után nem csengetek, és nem fogadok látogatót.”
- Megállapodás: „Hetente 10 percet egyeztetünk a közös ügyekről.”
Önismereti kérdések az olvasónak
- Melyik szereplő érzése „talált be” leginkább — és miért?
- Melyik mondatot cserélném le tanácsról kérdésre? (pl. „Mire van most szükséged tőlem?”)
- Milyen családi szerződések élnek bennem („Nálunk egy nagymama…”) és miből látszik ez a hétköznapokban?
Záró gondolat
A szeretet nem a határok helyett, hanem a határokon belül tud megtartó lenni. A feloldás útja: kimondás – keret – következetesség – türelem.
Kapcsolódj velem!
Szeretnél erről beszélni biztonságos térben? Foglalj 30 perces online konzultációt – nézzük meg együtt a határmondatokat a te helyzetedre!
https://app.minup.io/book/heinemann-ildiko
