Olvasok egy könyvet, aminek az a címe: „Hogyan teremtsünk otthont?” És rögtön felmerül bennem a kérdés: tulajdonképpen mitől lesz valami otthon?
Ez a szó annyira ismerős, annyiszor használjuk a napjainkban, mégis sokszor mást értünk alatta.
„Hazamegyünk?” – amikor a szálloda lesz az otthon
Novemberben néhány napot Egerben töltöttünk a férjemmel. Rengeteget sétáltunk, jártuk a várost, és amikor elfáradtunk, egyszer csak azt kérdeztük egymástól:
– Hazamegyünk kicsit?
Nem a vecsési házunkra gondoltunk, hanem arra a szállodai szobára, amit pár napra kibéreltünk. Azt is mondtuk:
– Ha most hazamegyünk, már nehezen indulunk el újra… lehet, hogy nem lesz kedvünk többé kimoccanni.
Érdekes volt megfigyelni, hogy a fejünkben a szállodai szoba hirtelen „otthonná” vált. Nem azon gondolkodtunk, hogy otthonos-e, csak elkezdtük használni rá ezeket a szavakat.
Persze azonnal egy kicsit átalakítottuk:
a szobában egyetlen éjjeli lámpa volt, azt áthelyeztük oda, ahol én olvasni szoktam. Nem volt éjjeliszekrény, ezért egy széket húztunk az ágy mellé, a székre odatettük a kis bőröndöt, és arra a lámpát, hogy elég magasan legyen az ágyhoz képest.
Ettől a szoba kicsit „sajátunkká” vált – de mégsem lett az otthonunk. Valami hiányzott belőle.
Személyes magánszféra – tényleg kell hozzá külön szoba?
A könyv, amit olvasok, az otthonérzet egyik kulcsának a személyes magánszféra igényét nevezi meg. Azt mondja: az embernek szüksége van egy kis helyre, ahová visszavonulhat, ahol magában lehet.
Közben a kutatások azt is megmutatták, hogy ez korántsem olyan egyértelmű.
Volt időszak, amikor hirtelen sok kislakás épült. Azok, akik addig 8–9-en éltek egyetlen kis lakótérben, végre külön lakásokba költözhettek. Azt gondolnánk, ez felszabadító volt – mégis sokan elmagányosodtak. Nem jártak át egymáshoz, nem ismerték egymást, visszasírták a régi, zsúfolt, de kapcsolatokkal teli életüket.
A könyv hoz egy másik érdekes példát is:
a háziasszonyokét, akiknek látszólag egyáltalán nincs saját helyük. Nem ők döntik el, mi megy a tévében, bármikor félbeszakítják magukat, ha a családnak szüksége van rájuk, kiszolgálnak, jönnek-mennek…
A kutatók (Munro és Madigan) azt figyelték meg, hogy nekik is van magánszférájuk, csak nem feltétlenül külön szobájuk – hanem egy belső „buborékuk”.
Egy láthatatlan burok, amit rugalmasan használnak:
- hol ott van körülöttük,
- hol pedig eltűnik,
attól függően, mennyire szeretnének kapcsolódni a többiekhez.
Innen nézve a személyes magánszféra nem csak hely kérdése, hanem egy belső mozdulat: képes vagyok-e megteremteni magam körül azt a belső csendet, lélegzetvételnyi teret, ahol otthon vagyok magammal.
Advent mint belső otthon – nem csinálni kell, hanem lenni
Ha az Adventre gondolok, nekem pontosan ez a személyes magánszféra jut eszembe.
Nem a díszek, nem a koszorúk, nem a tökéletes ünnepi terítés – hanem az a sarok, ahol jól esik csendben lenni.
Az én otthonomban ez a könyvespolc előtti fotel. Itt szeretek írni, olvasni, tanulni. Látszólag csak egy fotel a sarokban, fizikailag is létezik, mégis az teszi otthonná, hogy belül azt érzem:
„Jó itt nekem. Itt lehetek magamban. Itt otthon vagyok.”
Az Advent számomra nem azt jelenti, hogy még többet tegyek, még több programot szervezzek, még több elvárásnak feleljek meg. Inkább azt, hogy engedjem, hogy történjen velem valami.
Nem kell bizonyítanom, nem kell megfelelnem.
Értem tesznek az Égiek – tele csöndes, láthatatlan tevékenységgel jönnek felém.
Mi lehetne ennél adventibb?
Nem vagyok ügyes a díszítésben, a dekorációkban, de egy valamiben jó vagyok
Be kell vallanom:
nem vagyok ügyes a díszekkel, a gyertyákkal, a koszorúkkal, az ünnepi terítéssel. Nem nálam lesz az a lakás, amit magazinba fotóznak.
De egy valamiben jó vagyok:
nagyon ügyesen meg tudom teremteni a saját belső magánszférámat.
El tudok tűnni, fel tudok oldódni magamban. Tudok úgy leülni egy fotelbe, egy könyvvel, egy füzetettel, hogy közben azt érzem:
„Most otthon vagyok. Nem feltétlen a házban, hanem magamban.”
És talán ez az, amit tovább is adhatok:
nem biztos, hogy mindenkinek gyönyörűen megterített asztalra, tökéletes dekorációra van szüksége az ünnephez. Lehet, hogy „csak” arra, hogy találjon magának egy belső otthont – egy teret, ahol jó magával lenni.
Nekem ez elég.
És ha neked is van egy ilyen sarkod – akár odakint egy fotel, akár odabent egy csendes, elérhető hely – akkor már nagyon közel vagy ahhoz, hogy valóban otthon légy.
