Diákkorom óta kedvenc verseim közé tartozik Babits Mihály Esti kérdése. "Miért nő a fű, hogyha majd leszárad, s miért szárad le, hogyha újra nő?"
Ezzel a kérdéssel összegezhető az a nehéz élethelyzet, amelyben segített új ösvényt találni Ildikó és a csoport, ahol hozzám hasonló társakkal találkoztam. Megértettem, hogy bár különbözők vagyunk, bizonyos élethelyzetek hasonló reakciókat váltanak ki mindenkiben. Segített felismerni és megérteni azokat a bennem zajló folyamatokat, amelyeken társaim már átmentek. Rálátást nyertem a gyászomban osztozó családtagjaim, barátaim, ismerőseim reakcióira a csoporttagokkal való beszélgetések, tapasztalatcserék során. Összefüggéseket fedeztem fel, és új szemszögből láttam a helyzetemet. Kérdéseket, inspiráló szövegeket kaptam, amelyek segítségével olyan rétegeit fejtettem fel a gyászomnak, amelyek létezéséről nem is tudtam. Megerősítést kaptam, hogy elfogadjam az elfogadhatatlannak tűnő dolgokat. Megtanultam, és gyakoroltam a segítségkérés fontosságát. Azt is, hogy elfogadjam, hogy vannak kérdések, amelyekre nincs válasz, és fel tudtam tenni magamnak néhány fontos kérdést, amelyek megválaszolatlanul is segítségemre voltak.
Mint a fűszálnak, amelyik megérti, hogy születése pillanatától attól nő, hogy tudja, egyszer majd leszárad. S pont ez adja neki az erőt: azt is tudja, hogy újranő. A Mindennapi veszteségeink csoportterápia nem csak a szeretteim elvesztése utáni gyászt segített feldolgozni. Magam múlandóságával is szembenéztem, és azt remélem, hogy ez segíteni fog értelmesen élni, és méltósággal távozni, amikor eljön az ideje ennek.
