Csend. Csend. Nem tudom, hogy te hogy vagy a csenddel. Már az is kérdés számomra, hogy egyáltalán használhatom-e ezt a szót a mai világunkban. Van csend bárhol is, bármikor is? Furcsa mód ilyenkor az emberi világból érkező hangok csendjét kérem számon. Ülök a teraszon és én hiába vagyok csendben, mégsincs csend. Autók rohannak az utcán, valaki valamit fűrészel, elindul vagy épp leszáll egy repülő. Nincs csend.
Ez a blogcikk most egy olyan élményemről számol be, amikor csendben voltunk egymás mellett egy lelkigyakorlat keretében.
A Magyarországi Evangélikus Egyház Gyülekezeti és Missziói Osztálya a házasság és elköteleződés évében nemcsak azokat kívánta megszólítani, akik boldog házasságban élnek, hanem azokat is, akiknek élete a válás fájdalmával terhelt. Hiszen ők is a gyülekezethez tartoznak, és nekik is szükségük van arra, hogy Isten gyógyító közelségében átélhessék: van új kezdet. A „Gyógyító jelenlét – Lelkigyakorlat elváltaknak” éppen ezt a célt szolgálta: biztonságos közeget teremteni, ahol fel lehet tenni a kérdéseket, ki lehet mondani a veszteséget, és Isten jelenlétében lehet új útra lépni.
A záró istentisztelet igehirdetését ezekkel a szavakkal kezdtem: „Valaki mondja meg, milyen az élet, valaki mondja meg, mér’ ilyen, valaki mondja meg, hogyan kell élni… Valaki mondja meg…” – énekli az LGT. Sokszor vágyunk arra, hogy valaki végre magyarázza el, miért nem sikerült a házasság, hogyan kell úgy élni, hogy tartós legyen. Válás közben, válás után arra döbbenünk rá, hogy a szüleinktől hozott mintáink, párkapcsolati szerzett tapasztalataink nem hozták el számunkra a boldogságot. Fájdalmakat, szégyent, csalódást kell megélnünk, és fogalmunk sincs, hogy mibe vagy kibe kapaszkodjunk.
Az elváltak lelkigyakorlatára talán többen azzal a vággyal érkeztek, hogy feleletet kapjanak a múlt kérdéseire és kézzel fogható tanáccsal bocsássuk útra őket vasárnap délben. De nem így történt. Sokkal nagyobb dolog történt ennél.
A lelkigyakorlat íve a múlt feldolgozásától a jelen elfogadásán át a jövő felé fordulásig vezetett. A résztvevők végigjárhatták azt az utat, hogy szembenézzenek a múlt árnyaival és ajándékaival, kimondják, mit tanultak és mit siratnak el, megéljék, hogy nincsenek egyedül, Isten ismeri és megszólítja őket, és végül rálássanak: a jövő nemcsak veszteségekből áll, hanem új bizalomból és új kezdetekből is épülhet.
„Új szempontokat kaptam az életem ezen szakaszának szemléléséhez, bátorítást a továbblépéshez” – fogalmazta meg az egyik résztvevő.
A lelkigyakorlat nem tréning volt. Ez az ív nem úgy valósult meg, hogy a vezetők előadásokat tartottak volna, és a résztvevők megosztották volna az érzéseiket, tapasztalataikat, hanem a szemlélődő imában, az Istennel való kapcsolat bensőségességében történt meg minden. A csend, a megállás, a szemlélődés nem az értelmet, hanem a szívet szólította meg. Így vonódtak be a résztvevők a bibliai történeteken át a Jézussal való meghitt közösségbe. Ahogy az emmausi tanítványok mellé oda szegődött Jézus, és az életük gyászában szelíd kísérőjük és formálójuk lett, ahogy a samáriai asszonnyal a déli magányában szóba elegyedett, úgy volt a résztvevők életének is kísérője, formálója és átalakítója. Az imában Jézussal olyan módon lehetett találkozni, ahogyan a történetek szereplői tették, ugyanakkor a jelenbe lépett be, minden résztvevő személyes életterébe. Itt és most volt jelen.
Különös élmény volt a tizenkét résztvevővel együtt lenni a csendben úgy, hogy a silencium ideje alatt nem szóltunk egymáshoz, mégis meghitten kapcsolódtunk. Jó volt megélni azt a bizalmat, ahogyan a résztvevők kinyitották a lelküket és megosztották érzéseiket, történetüket, dilemmáikat. Jó volt látni az egymásba kapaszkodó tekinteteket, azt a bátorságot, hogy egymás előtt a könnyeiket sem szégyellték.
Jó volt Krisztus testében és vérében részesedni. Jó volt az utolsó este felszabadultan játszani és nevetni egy-egy pohár bor mellett.
Egy másik résztvevő így összegzett: „A csend szépségére való újbóli rácsodálkozást, jó gondolatokat” kaptam a hétvégétől.
A találkozónak a Tahi Szív Lelkiségi Központ adott otthont 2025. augusztus 21–24. között. A lelkigyakorlatot Heinemann Ildikó és Szakács György és Németh Zoltán vezették, a Gyülekezeti és Missziói Osztály szervezésében.
A hétvége során nem kész válaszokat adtunk, hanem annál többet: együtt kerestük Isten gyógyító jelenlétét. És ahol Ő jelen van, ott mindig van új kezdet. Ez a tapasztalat az, amit a résztvevők haza tudtak vinni – és amit minden hasonló lelkigyakorlat újra és újra meg tudja ajándékozni azokat, akik eljönnek rá.


