Még karácsony előtt történt.
Néhány apróságot kellett beszereznem: kalácsot a gyerek szereplőknek, hogy 24-én meg tudjuk őket etetni a próba és az istentisztelet közötti szünetben; három példányos átvételi elismervényt; egy liter tejet. Semmi nagy ügy – mégis olyan feladatok, amelyek pont a legzsúfoltabb napokon találnak meg, amikor már mindenki siet, dudál, idegesebb a kelleténél, és a város is feszesebbre húzza magán a kabátot.
Gyalog vágtam neki a Fő úton levő kisboltoknak. Félig-meddig sikerrel jártam, aztán hazafelé kicsit nagyobb ívben kerültem, hogy egy kis sétát is becsempésszek az életembe. A Fő út forgalmas volt, sokan az utolsó nap még autókkal járták a várost, hogy beszerezzék a karácsony kellékeit. Egészen kellemes volt letérni a csendesebb utcába, mintha ott egy árnyalattal lassabban telne az idő.
Ahogy a játszótér mellé értem, megálltam.
Teljesen üres volt a körbekerített tér. Egy árva gyerek sem mászókázott. Nem csúszott senki, nem nevetett senki, nem kergetőztek a kabátok és sapkák. A kedvencem, a hinta is üresen lógott. Szinte bóbiskolt, kicsit szomorúan, mintha ő is várná, hogy valaki végre mozgásba hozza.
Mindig furcsának tartottam, hogy a hintát „csak gyerekeknek” készítik. Pedig felnőtt fejjel is nagyon szeretek hintázni – csak hát, a legtöbbbe nem férek bele. Pontosabban: a hinták nem férnek hozzám. Mintha a világ azt üzenné: ebből az örömből már kinőttél.
Csábított az üres játékszer.
Beleültem.
Lehet, hogy ki van írva, hogy a játékokat 14 éven felüliek nem használhatják. (Ez is milyen már.) De ez most nem izgatott. Talán senki sem jön be és parancsol le a tiltott játékhasználatról. És ha mégis? Akkor is… most ez a pár perc nem a szabályokról szólt.
Ahogy elkezdtem hajtani a hintát, kivirultam.
Az előző hetek szürkesége rajtam is erőt vett, de itt, ebben a mozdulatban, hirtelen valami életre kelt bennem. Egyre jobban hajtottam a hintát, egyre magasabbra. Aztán megjelent egy gondolat – olyan tisztán, mintha már régóta ott várakozott volna bennem:
Ha majd a saját otthonomba költözöm, biztos, hogy lesz az udvarunkon egy olyan hinta, amibe bármikor beülhetek. És felrepíthetem magam az égig.
Előre–hátra. Fent és lent.
Eleinte mosolyogva számoltam az előrelökéseknél. Kinyújtottam a lábam, hátradöntöttem a hátam. Aztán hátrafelé: előredőltem, magam aláhúztam a lábamat. Később a számolás elmaradt. Csak a mozgás maradt. Az önfeledtség. A ritmus, ami egyszerre volt játékos és komoly.
És akkor egyszer csak megértettem valamit.
A hinta olyan, mint az élet.
Lent és fent. Előre és hátra. Állandó mozgásban.
Minden fent után jön egy mélypont. Minden előre után jön egy hátramenet. És épp ez tartja mozgásban. Ez adja a különös, jóleső ritmusát – a játéknak is, az életnek is.
Jó lenne ezt tudatosítani. Nem elméletként, nem okosságként, hanem valami belső kapaszkodóként.
Hogy ha nincs mozgás, nincs élet.
Hogy ha nincs lent és fent, nincs egyensúly.
Hogy a visszalendülés nem kudarc – csak része a ritmusnak.
Valahogy így.
És ahogy leszálltam a hintáról, a város ugyanaz maradt. Az utcák ugyanúgy futottak, a karácsony ugyanúgy közeledett, a tejet ugyanúgy haza kellett vinni. De én mégis vittem magammal valamit: egy egyszerű mozdulat emlékét, ami emlékeztetett rá, hogy az élet nem egyenes vonal.
Inkább egy hinta.
És amíg mozog, addig él.
