Önkiszolgáló pénztár. Rengetegen állnak sorba, mindenki arra vár, hogy fizethessen, és kimehessen az áruházból. A többi pénztár előtt sem jobb helyzet, úgy döntök, hogy legjobb, ha itt maradok és türelmesen várok. Kívülre erőltetem a nyugalmat, belül ideges vagyok, utálom a tömeget, a vásárlás okozta stresszt és hangszórókból szóló karácsonyi dallamot.
Gyerekkoromban, ha nem vittünk magunkkal lakáskulcsot, akkor az lépcsőfeljáróban várakozhattunk órákig. Nem volt még mobiltelefon, hogy értesítsük a szüleinket, így hát amíg világos volt, nekiláttunk leckét írni és csak vártunk és vártunk, hogy végre hazaérjenek, mi pedig bejussunk az otthonunkba.
Advent van megint. Azt mondják sokan, hogy az advent a várakozás kora. Persze tudom, hogy a szó nem várakozást jelent, mégis az adventi életérzsében benne kellene, hogy legyen a várakozás izgalma, türelme, öröme.
Ízlelgetem a szót és egymásnak ellentmondó érzsések, képek jelennek meg bennem. Utálok várakozni, mintha rám is rám ragadt volna a korszellem, amely azzal áltat, hogy minden vágyunk azonnal teljesül, hiszen egyből találunk kérdéseinkre választ a neten, netes üzenetünk azonnal elér a címzetthez, pillanatok alatt megvásárolhatunk valamit, netes bankunk mindig a rendelkezésünkre áll, hogy pénzünkkel kielégítsük vágyainkat.
Utálok várakozni, mert a várakozás kiszolgáltatottá tesz. A várakozásban passzív vagyok, kiszolgáltatott. Nem én cselekszem, hanem én várok a cselekvőre, várok valakire, aki tesz velem valamit. Buszra, hogy felszállhassak; gyermekre, hogy megszülessen; házra hogy felépüljön; szerelmesre, hogy megtaláljon.
Ugyanakkor szeretek passzív is lenni. Szeretem, ha mégsem rajtam múlnak a dolgok. Ha valaki más csinálja meg az ebédet, ha valaki más írja meg a cikket, ha valaki más megy el vásárolni, ha valaki más megtesz helyettem valamit, és végre nem nekem kell teljesíteni.
Sajnos az adventben ezt az érzést elvesztettük. Lótunk-futunk, teszünk, veszünk, hogy elkészüljünk. Az ünnep ráadásul a tökéletességet várja el tőlünk. Minden rajtunk, felnőtteken múlik, és még az is, hogy miközben ekkora felelősség hárul ránk, elégedettek, vidámak, és örömteliek legyünk, úgy, hogy senkivel nem veszünk össze, nem mérgelődünk, nem idegeskedünk.
Ezt a feladatot lehetetlen teljesíteni. Minden advent a kudarcra ítéltség érzésével kezdődik.
Ami reményt ad, az a hitem. Az a hit, amelyik arról szól, hogy minden értem történik és nem kell érte semmit tennem. Sőt már megtörtént. Hiszen Jézus már több mint 2000 évvel ezelőtt megszületett.
Attól persze a karácsonyt én csinálom- Ám olyanná tehetem, amilyenné én akarom.
És ez az, ami a hívőt és nem hívőt is ugyanúgy reménységgel és megállásra késztethet. Az ünnepet, az adventet én tehetem olyanná, amilyen lesz. Rajtam múlik. Ha nem akarok bejglit sütni, nem sütök, ha nem akarok nagytakarítani, nem teszem. Hacsak a gyerekekkel akarok játszani, úgy lesz. Hiszen rajtam múlik, hogy mi a fontos számomra.
Vidd magaddal: Az advent rajtad múlik, széppé tudod varázsolni.
Kezdd kis dolgokkal!
Ülj le 10 percre és csak légy csendben!
