A 70 éves hölgy férjével a temetés után találkoztam. Ő kért meg, hogy beszélgessünk egymással. Egy megtört, magas, ősz hajú idős ember ült le a hozzám.
Kicsit hallgattunk, vártam, hogy majd ő kezdi a beszélgetést. Egyszercsak sírva fakadt. Közelebb ültem hozzá, zsebkendőt adtam a kezébe, és megkérdeztem, hogy megfoghatom-e a kezét. Bólintott, és ültünk egy darabig csendben, amíg kicsit elapadtak a könnyei. Aztán beszélni kezdett arról, hogy milyen nehéz most neki egyedül, a gyerekek kirepültek, és ő egyedül él. Mindenről a felesége gondoskodott, és ő igyekszik megtalálni az élete értelmét, és azt, hogy hogyan legyenek a mindennapjai, de nehezen megy neki, nem találja a helyét.
Eszembe jutott a nagyapám, aki 4 hónapot élt a nagymamám halála után, nem volt képes nélküle tovább élni.
Az idős úr néhány kérdés után elmesélte az egész életüket. Azt, ahogyan megismerte a feleségét, az első randikat, az esküvőt, az összeköltözésük utáni nehéz éveket, a gyerekek születését, ahogy őket nevelték, aztán az unokák érkezését, és idős korukban történő sok-sok utazásukat. Csodás, szép életet láttam meg a beszámolók alapján, ahol mindketten elégedetten élték az életüket.
A férj nem tudta, hogy a felesége az utolsó hetekben arról beszélt nekem, hogy boldogtalan volt. Nem mondtam el neki, hiszen a felesége lelkemre kötötte, hogy ne mondjam el a férjének, amit nekem mondott.
Ebben a beszélgetésben egy teljesen más életet ismertem meg. Nem is értettem, hogy mi lehetett az, ami miatt ezt az életet a feleség boldogtalannak nevezte.
Az jutott eszembe, hogy milyen másképp ítélünk meg dolgokat. Az egyik ember szépnek és jónak látja, ami a történik, a másik pedig tele van keserűséggel, csalódottsággal, és szomorúsággal.
Nem ők az egyetlenek, akik másképp értékelnek olyan eseményeket, amiket együtt élnek át. Mások is vagyunk így. Legyen ez házasság, vagy bármiféle kommunikáció. Élesen belém nyilalnak a megtanult dolgok, amiket a beszélgetések során megtapasztalok a házasságok kapcsán.
Minden házasságban két házasság van. Az egyik a férj házassága, ahogy ő látja a dolgokat, a másik a feleség házassága, ahogy ő értékeli a házasságot.
Hogyan hogyan lehetne áthidalni ezt a különbséget?
Egyetlen módot látok rá, a beszélgetést, az őszinte időben történő beszélgetést, ott ahol elhangzik a kérdés, hogy a másik hogyan élte meg a közös élményt, ahol ott a figyelmes meghallgatás is. Ahol az egyik fél kíváncsi a másik érzéseire, és őszintén el lehet mondani a vágyakat.
Kár, hogy az idős pár sosem kért segítséget, és két külön házasságot éltek. Talán, ha mernek segítséget kérni, ahol szakemberek segítségével újra egymásra találnak, ahol a férj megismeri a felesége igényeit, és ahol a férj el tudja mondani, hogy mennyire szerette a feleségét, másképp lett volna minden.
Az idős úr csak egy fél évvel élte túl a feleségét. Közös sírjuk egy közös életről tesz bizonyságot. Aki a temetőt járja, és megáll a sírkövük mellett, csak elismeréssel adózhat azért a kitartásért, ami a két embert egy életen át összekötötte.
