Üzenet a halálos ágyról
– Tudja, én egész életemben boldogtalan voltam. És most már mindegy. Nem tudok mit tenni.
Ezt a vallomást egy utolsó stádiumos rákos betegtől hallottam, amikor az Onkológián az ágya mellé ültem. Sírva fakadt. Zsebkendőt kerestem az éjjeli szekrényén, a kezébe adtam. Az arcát, szemét törölgette vele.
Hosszú évekig dolgoztam a Kékgolyó utcában az Onkológián kórházlelkészként. Sokat beszélgettem betegekkel, haldoklókkal is. Több beszélgetés maradt meg bennem, ezekből a legemlékezetesebb és az egyik legmeghatározóbb ez volt.
A beszélgetőtársam egy 70 éves hölgy volt. Vékony, kicsi teste elveszett a fehér kórházi ágyban, nagy barna szemeivel fáradtan, lemondóan tekintett rám. Bal kezében kanül, a műanyag palackból infúzió csepegett. Megfogtam a kezét, és kérdezgetni kezdtem. A családjáról, az emlékeiről próbáltam beszélgetni vele. Volt férje, és két fia, unokák. A látszat kedves, szép családról és egy értelmes, dolgos életről tanúskodott. A kórházba is szinte az íróasztal mellől hozták be, egész életét kitöltötte a házak tervezése, a munka.
– El akartam válni, amikor még fiatalabb voltam, de férjem kérésére mellette maradtam. De nagyon bánom. Nem voltam boldog. A férjem sosem szeretett. Nem tudta kimutatni, hogy mit érez, érez-e egyáltalán. Bárcsak elváltam volna, akkor lett volna valami esélyem, de most már mindegy.
Bárhogy próbáltam kérdezgetni az asszonyt, hogy megtalálja életében azt, ami szép volt, amiért érdemes volt élni, ami boldoggá tette, folyamatosan csak a boldogtalanságáról beszélt, az elszalasztott döntésről. Nagyon mélyen érintett az az elkeseredés, és kétségbeesés, amivel összegezte életét. Minden energiámat arra fordítottam, hogy megláttassam vele azokat a gyönyörű és örömteli dolgokat, amik az életében történtek, ami csodálatos volt. Nem akartam, hogy az életösszegzése csak egyetlen dologra koncentráljon. Biztos voltam benne, hogy most, amikor szembesült vele, hogy napjai, hetei vannak hátra, beszűkült a nézőpontja, és csak a kudarcot látja.
Még három hétig élt. Ötször találkoztunk ezalatt a három hét alatt. Sikerült mégis jó néhány szép emléket felelevenítenie az életéből. Újból látta magát érettségiző lánynak, menyasszonynak, amikor még minden kerek volt, kismamaként, amikor a fiait várta, az unokáival töltött időt. Mosolygott, amikor ezeket az élményeit elmesélte. Nagyon örültem, hogy képes volt látni az egészet, és nem ragadt le élete egyik nehéz, megterhelt kapcsolatában.
Az ilyen beszélgetések magam felé is fordítanak. Én mit mondok majd a halálos ágyamon, hogyan fogom összegezni az életemet? Szeretném azt hinni, hogy azt fogom mondani, hogy érdemes volt élni, küzdeni és volt kit szeretni.
Utolsó beszélgetésünkkor azt kérdeztem, hogy mit üzen az unokáinak és a fiainak. Ennyit mondott:
– Nem érdemes felszínesen élni. A boldogságot az érzelemmel teli élet adja. Nem mertem változtatni az életemen és benne maradtam egy érzelmileg üres kapcsolatban. Nem tudtam megváltoztatni a kapcsolatot, de kilépni se mertem. Így a munkába menekültem, hogy ne kelljen otthon lenni és találkozni azzal az emberrel, akihez már semmi sem kötött, és akivel nem tudtuk megbeszélni az életünk nehézségeit. Üzenem a gyerekeimnek és az unokáimnak, hogy éljenek. Éljék az életet, és ne meneküljenek előle. Merjenek változtani, és merjenek lépni. Mondja el a gyermekeimnek és az unokáimnak, kérem! Tanuljanak az én életemből.
Az utolsó találkozáson csak csendben feküdt, lassan lélegzett, a szemét se nyitotta ki. Már nem tudtunk beszélgetni. Úgy éreztem, hogy megnyugodott, és békésen távozott. Képes volt megbocsátani magának és a férjének is. Bár életében hiányok is voltak, de éppen ebből a hiányából tovább tudott adni egy számára fontos üzenetet a gyerekeinek, unokáinak.
Az asszony utolsó mondatai bennem is megmaradtak. Bár hiszek abban, hogy képesek lettek volna ketten együtt változni, változtatni, ha mernek együtt beszélni, szakemberhez fordulni, lépni, mégis megértettem őt, és az üzenetét is továbbadom.
Vidd magaddal!
Légy bátor! Ne félj élni, és merj lépni! Ma merj változni és változtatni, nehogy későn kérdezd meg magadtól: “boldog voltam?“
