“Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.”
Karinthy Frigyes Előszó című versében ezt a két sort szinte mindenki ismeri. De nemcsak ismerjük, hanem át is éljünk ennek igazságát. Egyrészt mindegyikünkben ott van a vágy, hogy valakivel megbeszéljük, vagy csak elbeszéljünk életünk apró-cseprő dolgait, vagy szeretnénk nagy gondjainkat megosztani másokkal, hogy ne terheljenek minket. Sokszor nem azért tesszük ezt, hogy tanácsot kapjunk, hanem az is elég, ha meghallgat bennünket valaki, és máris kisebb a terhünk, könnyebb az élet, a probléma jóval kisebbnek látszik.
No, de kivel osszuk meg magunkat, fájó nehézségeinket, gyötrő gondolatainka, ki az, aki meghallgat minket, aki kiváncsi ránk?
Gyakran vonatozom. Szeretek a vonaton másokkal szóba elegyedni, beszélgetni. Mindahányszor megszólítom a mellettem vagy a velem szemben ülőt, anélkül, hogy tudnám a nevét, szívesen beszél az életéről, amennyiben én érdeklődöm, nyitott vagyok rá, és kérdezgetem. Legtöbb esetben az utastársaim vissza se kérdeznek. Volt már olyan beszélgetésben is részem, amikor nemcsak felületes, mindenki által megismerhető dolgot tudtam meg útitársamtól, hanem egészen mély, lelki problémáját osztotta meg velem valaki. Volt, hogy a gyerekeivel való konfliktusos kapcsolatát tárta elém az egyik utazó, mások pedig a párválasztási nehézségeikről, vagy nevelési problémáikról beszéltek velem anélkül, hogy tudták volna, hogy ki vagyok.
Amikor megismerkedem egy-egy ember nehézségével, életével, szakmabeli végzettségem alapján szoktam javasolni nekik, hogy keressenek maguknak önismereti csoportot, vagy olyan csoportot, amit a vele azonos élethelyzetben levőknek szerveznek, vagy jelentkezzenek az egyik csoportomba, akkor sokan azt válaszolják, hogy el nem tudják képzelni, hogy idegeneknek kiadják magukat.
Milyen érdekes ellentmondásban élünk! A vonaton teljesen ismeretlen embereknek kiadjuk magunkat, lehet éppen azért, mert úgy gondoljuk, hogy többet nem találkozunk velük, önismereti csoportba pedig nem jelentkezünk, mert nem tudjuk elképzelni, hogy “vadidegen” embereknek hogyan tudunk megnyílni.
“A nem mondhatom el senkinek” sor olyan titkot rejtegető emberről szól, aki tudja, hogy élete, sorsa olyan megterhelt, hogy azt jobb titokban tartania. Ugyanakkor a titkot, a nehészségek cipelése, a megoldatlan elakadásaink tönkreteszik nemcsak a jelenünket, hanem a jövőnket is. Muszáj valakinek elmondani, hogy mi nyomaszt minket. Ezt adja vissza az “ elmondom hát mindenkinek” sor a számomra.
Csakhogy mégis úgy tartom, hogy nem mindegy, hogy kinek mondjuk el azt, ami nyomaszt minket.
Érezz együtt azzal, akit meghallgatsz!
Ezt a mondatot, szívesen mondanánk mindazoknak, akik meghallgatnak bennünket. Amikor a munkahelyünkön, a diáktársaink, a családtagjaink között nem találunk együttérzésre, akkor azt éljük meg, hogy nem értenek meg bennünket, és fel sem fogják, hogy miről beszélünk. Nagyon sokszor tapasztaljuk, hogy a másik is csak a magáét mondja, és oda se figyel ránk. Sokszor van, hogy elmondunk valamit, és a másik fél egyből a saját történetével, a saját bajával jön, mintha csak tromfolni akarna bennünket, mintha csak azt akarná bizonyítani, hogy az a mi helyzetünk az övéhez képest semmiség. Egy fiatalasszony mondta el nekem, hogy bármikor próbál megosztani valamit az édesanyjával, ő minden nehézségére azt válaszolja: ” ha én kibírtam, neked is bírnod kell” . Hogy lehet egyáltalán elmondani valamit? Joggal mereült fel a a fitalasszonyban a kérdés, minek mondjam el, úgyem hallgatnak meg.
Irwin Yalom ( egzisztencialista pszichoteraoeuta, sz. 1931-ben) a Szemben a nappal című könyvében azt írja, hogy az egyik legnagyobb dolog, amit a másikért tehetünk, az az empátia, az együttérzés. Empatikusak leginkább akkor tudunk lenni, ha mi magunk is átéltük már azt, amiben a másik ember van.
Ne adj tanácsot, ha nem kérem!
Tanácsainkkal sokat tudunk ártani egymásnak. Egy édesanya azt mesélte el nekem, hogy az anyósa folyamatosan tanácsokkal traktálja őt a gyremeke nevelése kapcsán. Állandóak az ilyen megjegyzések náluk: ” tedd le azt a gyereket, nem kell ölben tartani, én se tartottam az enyémeket kézben, és lám, semmi bajuk nem lett.” “Biztos nincs elég tejed, itt az idő, hogy a hozzátáplásd el kezdd! Az én gyermekeim már ennyi idős korban húslevest ettek.” Micsoda lavinát indít el egy-egy ilyen mondat! Ha a fiatalasszony kiáll magáért az a baj, ha pedig nem áll ki magáért, és csendben marad a békesség kedvéért, akkor sajátmagában örlődik és teszi tönkre magát.
Nők sorozatos panasza a férjükkel szemben, hogy miután elmondták a napi történéseket, és felvetettek bizonyos nehéz helyzeteket a munkájukkal, vagy a főnökükkel kapcsolatban, a férjük egyből tanácsokkal áll elő. A feleség pedig felháborodotattan támad neki, mert nem kért tanácsot, csak annyira volt szüksége, hogy meghallgassák. Ha nem vagy nőként tisztába a férfi és a női agy különbségével, azzal, hogy a férfiak egyből megoldást keresnek a nők, vagy bárkinek a problémájára, természetes, hogy felháborodsz az ilyen viselkedésen. Ellenben, ha előre tisztázod a férjeddel, pároddal, hogy most csak azt szeretnéd, hogy meghallgasson, bizonyára úgy is tesz majd.
Ne ítélkezz felettem!
Az ítélkezésnek jelentős negatív hatása van az emberi kapcsolatokra. Amikor ítélkeznek felettünk, amikor mások kritizálnak bennünket, kevésbbé leszünk nyitottak, és készségesek. Egyidő után nem akarod elmondani a másiknak, ami veled történt. A törvényeskedő magatartás eltávolítja egymástól az embereket. Sajnos, minden közösségre is jellemző lehet ez a magatartás, és így könnyen válik egy közösség zárttá, mert minden ujonnan jelentkező tagot lefitymálnak, becsmérlően tekintenek rá, lenézik, mert esetleg az új tag még nem tanulta meg a közösség szokásait, nem illeszkedett be a többiek közé. Az állandó kritizálás a házaspárokat is gyorsan eltávolítja egymástól, hiszen kinek van kedve olyan emberrel együttműködni, aki minden szavát és cselekedét megkritizálja. Az ítélkezés negatív hatással van az önértékelésre is, mind az ítélkező, mind az ítélkezett személy esetében. Az ítélkező személyek lehet, hogy úgy érzik, hogy csak mások negatív megítélésén keresztül érzik jól magukat, míg a megítélt, megkritizált személyek önbizalomhiányt vagy önértékelési problémákat tapasztalhatnak. Az ilyen viselkedés gyakran vezet konfliktusokhoz és rombolja a kapcsolatok minőségét.
Miért jó, ha szakemberrel oldod meg a gondjadat?
Éppen ezért tartom fontosnak, hogy elakadásainkban, nehézségünkben keressünk szakembert, aki képes kívülről látni a hozzáfordulót és kérdéseivel képes kimozdítani a kliensét az egysíkú gondolkodásából, a beszűkült látásából, éppen ezért a szakmai segítsége sokkal többet ér, mintha mondjuk, ha egy baráttal beszéljük meg a dolgainkat.
Miért keress csoportot magadnak?
Minden tapasztalatom arról szól, hogy nagyon jó, ha valaki önismereti csoportba, vagy azonos élethelyzetbe tartozó emberek csoportjához csatlakozik. Ezeket a csoportokat képzett szakember vezeti, aki képes a csoportot irányítani, és benne kialakuló feszültséget, vagy konfliktust kezelni.
Tapasztalatom szerint egy-egy csoport sokat segíthet elakadások feldolgozásában, és növeli önismeretünk, és önértékelésünket is fejleszti.
Természetesen vannak, akik könnyebben és vannak, akik nehezebben nyílnak meg a csoportban. A csoporttagoknak is szükségük van időre ahhoz, hogy megbízzanak társaikban. Ezt segítik a csoportszabályok, amiket a csoport vezetője rögtön az első alkalommal elmond a résztvevőknek. Az egyik ilyen szabály az, hogy a másikhoz nem fordulunk ítélkező módon, semmi módon nem hurrogjuk le. Tiszteletben tartjuk az érzelmeit és elismerjük, hogy akkor és ott mit érzett. Sok csoporttag számol be arról is, hogy a csoporttagok érzései hasonlók az ő érzéseihez, és azt éli meg, hogy nincs egyedül a nehézségében, az érzéseiben. Többen beszámoltak már arról, hogy óriási, felszabadító érzés tud lenni az, amikor végre nyíltan mernek beszélni az átélt érzéseikről, és nem kell attól tartaniuk, hogy a másik embernek fogalma sincs, hogy ő miről beszél. Volt olyan csoporttagom, aki elmondta, hogy a mindennapi életben, életének szereplői, családtagjai között nem talált együttérzésre, a csoportban igen, és végre azt érezte, elfogadják őt.
Kinek beszélj magadról?
Mindenkinek: akárkivel beszélhetünk magunkról, ám fontoljuk meg, hogy kinek mit mondunk el. A megnyílás, önmagunkról való beszéd a másik emberben nyitottságot teremt, és jó esetben bizalmat bizalommal hálálja meg. Természetesen vannak fokozatok a magunkról való beszédben, és minél jobban megismerünk valakit, annál többet mondunk el magunkról. A bezárkózás azonban magányossá tesz bennünket, úgyhogy igyekezzünk nyíltak lenni másokkal és bátran beszéljünk magunkról.
Más kérdés, hogy kivel beszéljük meg elakadásainkat, mély, lelki terheinket. Ezeket ne mondjuk el mindenkinek, hanem a legbensőségesebb barátunkkal, vagy nagy teher esetén szakemberrel osszuk meg, illetve bátran jelentkezzünk csoportos feldolgozó csoportba, legyen ez önismereti, baba-mama kör, gyászcsoport, anyacsoport, szülőcsoport, vagy bármi olyan csoport, aminek utánanéztünk, és bizalmat érzünk iránta. Csak biztatni tudok mindenkit, hogy próbálja ki a csoportban való együttlétet, lelki munkát.
