-Te sohasem tudsz elpakolni magad után. Utálom ezt a kupit.
-Mindig a padlón hagyod a koszos zoknidat! Nem értem, miért nem tudod kivinni a szennyesbe.
-Te sosem hozol nekem virágot.
-Mindig csak a tévét bámulod. Nem tudnád kikapcsolni?
Gyakran fogalmazunk meg olyan mondatokat, amiben a “mindig”, a “soha”, “semmikor” általános időhatározót használunk, amikor nyomatékot akarunk adni a szavainknak, erőteljesen akarjuk kifejezni az érzéseinket és álláspontunkat az adott helyzetről vagy viselkedésről.
Amikor családterápiát tanultam, az egyik számomra leggyorsabban megjegyzett és azóta is notoriusan ismételgetett megállapítás az volt, hogy
a “mindig” “soha” “semmikor” szavakat tartalmazó vádak, kijelentések nem igazak, nem fedik a valóságot.
Bizonyára neked is vágtak már a fejedhez hasonló erős érzelemmel kimondott vádakat és az is lehet, hogy dühödben, elkeseredettségedben belőled is kiszakadt már “mindig – soha- semmikor mondat.
Ezt kommunikáció fekete-fehér gondolkolkodásmódot takar, és bár tisztában vagyunk azzal, hogy minden nagyon összetett, a megfogalmazásunkban mégis könnyen általánosítunk, hogy még csak helyet se adjunk a kompromisszumnak. Dühünkben képtelenek vagyunk árnyaltan gondolkodásmódra, és ha már többször kértünk valamit, elfogy a türelmünk, és máris kész vagyunk egy általánosító mondatot a másik fejéhez vágni.
Ha belegondolsz abba, hogy rád milyen hatással van, ha a társad, valamelyik szülőd, testvéred vagy bárki így beszél veled, akkor megérted, hogy milyen hatással van, ha te ilyen mondatokat fogalmazol meg a másik felé.
Emlékszem, amikor serdülő voltam, hányszor vágták a fejemhez, hogy “neked mindig fontosabb a vallás, mint mi, a családod” , amikor ragaszkodtam ahhoz, hogy elmenjek a serdülő közösségi alkalmakra vagy vasárnap a templomba. Nagyon rosszul érintett a dolog, folyamatosan aláásták az önbecsülésem és lebecsmérelték a számomra fontos közösséget és hitet.
Ezeket mondatokat támadásnak érezzük, és védekezni kezdünk. Azt érezzük, hogy akármit csinálunk, akkor sem felelünk meg a másik elvárásainak. Az abszolút kijelentések általános kritizálást tartalmaznak, inkább eltávolítják egymástól az embereket, minthogy a megértést szolgálnák. Konfliktust és feszültséget keltenek.
Honnan vannak ezek a mondataink?
Ezeket a mondatokat nem mi találtuk ki először, nemzedékről nemzedékre örökítjük tovább. Ahogy nekem is van gyermekkori emlékem arról, hogy hogyan kaptam meg a “mindig” vagy “soha” mondatokat, úgy én is továbbadtam ezeket. Mi mást tehetettem volna, mindennél erősebb a családi minta, mindaddig, amíg nem tudatosítjuk magunkban, hogy a beidegződéseink kárt okoznak.
Tehát nincs könnyű dolgunk. Nem is gondolom, hogy elsőre sikerülni fog átalakítani a kommunikációnkat.
Az átfogalmazás előtt már az is nagy lépés, ha észrevesszük, hogy mit mondtunk. Elég komikusan szoktam magam ilyenkor javítani. Mondom a mondatot, és már méltatlankodom is magamon: “Mindig – ez nem igaz, tudom, hogy nem az, csak már elég ebből, nagyon elég.”
Milyen szükségletet takar a mondat?
Amit ilyenkor teszek, az egy belső monológ. Azt kérdezem magamtól, hogy milyen szükségletemet takarja a mindig, a soha vagy a semmikor mondat.
Maradjunk csak az példamondatnál! Milyen szükségletet, vágyat takar “ Sohasem tudsz elpakolni magad után! Utálom ezt a kupit.” hozzászólás? Rend iránti vágyat, a rend pedig békességet, biztonságot, nyugalmat ad.
Belegondolni a másik helyzetébe
Következő lépcső, amikor belegondolok a másik helyzetébe. Lehet, hogy nem volt hozzá ereje, vagy más feladatokat sorolt előre. Belegondolok, hogy tegnap, tegnapelőtt vagy azelőtt is így volt-e. Ha máskor is így volt, akkor miért pont most borultam ki? Valami ingerültté tett, amire még ez a rendetlenség is rájött egy lapáttal? A kérdések önmagamnak való megválaszolása sokat segít a helyzeten.
Természetesen van, hogy a másik viselkedéséből van elegem, mert azt érzem, hogy egyáltalán nem veszi figyelembe a kéréseimet, de még akkor sem igaz az általánosításom.
Ha elég ügyes vagyok, képes vagyok kifejezni jól magam. Például így:
-Annyira fáradt vagyok, és már nem vagyok képes rendet rakni, és úgy érzem, hogy ebben teljesen magamra maradtam. Nagyon fáj, és szomorúvá tesz, hogy ilyen kupi van. Úgy vártam, hogy te tiszta és rendes otthonnal vársz haza, és én végre leülhetek a kedvenc fotelomba egy könyvvel.
Ebben a mondatban benne van a vágyam, a mostani állapotom, az érzésem, a csalódottságom.
Amikor sikerül így kifejezni magam, teljesen más a reakció is rá. Nekem se mindig sikerül jól kifejezni magam. Csetlő-botló énemmel folyamatosan tanulom magam, és másikat is, és nem tudom, mikor érem el a legjobb önmagam. Csak igyekezni tudok.
Vidd magaddal!
Általánosítás helyett légy konkrét, és a másik szapulása helyett magadról beszélj: fejezd ki az érzelmeidet, csalódottságodat, vágyadat!
