Magányunk a születésünkkel együtt kezdődik. Attól kezdve, hogy anyánk méhéből megszületünk, elhagyjuk a biztonságot, ami átölel bennünket, ami megóv és megvéd minket, önálló lények leszünk. A személyiség, az „Én” kialakulásához azonban le kell mondanunk az anyánkkal való egységről, az egybeolvadásról. Az én megtapasztalása azzal jár, hogy észrevesszük a határainkat, ami elválaszt bennünket a „te”-től. Az önmagunkká válás folyamata együtt jár a magány, és az erőtlenség érzésével. De tudunk-e tenni a magányunk ellen, ami fájdalmas és sokszor negatív következményekkel jár?
Ülök az irodában, dolgozom, egyedül vagyok. Egy idő után ki kell nyitnom az iroda ajtaját, hogy tér legyen, hogy halljam az utcán elmenők hangját, hogy ne rémítsen a rám nehezedő magány. Azt érzem, ki kell mennem, emberekkel kell találkoznom, most rögtön, nem érdekes a sok feladat, csak egy fontos: valakivel kapcsolatba kell lépnem.
Máskor együtt vagyok másokkal, egy közösségben vagyok. Fantasztikus az est. Közös vacsora, játék, áhítat, éneklés, vetítés, együtt való gondolkodás. Lassan éjfél. Nagyon fáradt vagyok, de olyan jó együtt, legszívesebben mindig így lennék, ebben a szeretetben, egymásra hangolódásban. Néha mégis azt érzem, hogy része is vagyok ennek a közösségnek és nem is. Mintha valami rajtam kívülállóban lennék jelen, ami nem tarthat életem végéig. Az este véget ér, mindenki hazamegy, én is hazatérek, ismét egyedül vagyok. Magányom ugyanakkor nem lelkészi mivoltom velejárója csupán, hanem az emberi létünk egyetemes érzése. A többiek is hazamennek, elvonulnak saját szobájukba, egyedül vannak.
A pszichológia ezt a jelenséget elszigeteltségnek nevezi. Képies a szó. Ha elképzelek egy szigetet, amelyik a tenger közepén áll és nehezen megközelíthető, és nehezen lehet elhagyni azt, máris értem, hogy miért nevezik a nem kívánt magányt, egyedüllétet elszigeteltségnek.
Az elszigeteltség, magány még a legjobb kapcsolat és legalaposabb önismeret ellenére is megmarad. Minden magányosságunk, egyedüllétünk mögött a legalapvetőbb dolog: a LÉT magányossága húzódik meg. Eric Fromm egyenesen azt állítja, hogy minden szorongásunk forrása az elszigeteltségünk. Minél nagyobb felelősséget vállalunk, minél inkább felnőttek leszünk, annál nagyobb a ráébredésünk arra, hogy egy olyan létbe vagyunk belekényszerítve, amit nem mi hoztunk létre, amit nem mi irányítunk, amiben kiszolgáltatottak vagyunk. A felnőttség a magára maradottság érzetét hordozza. Az a tudat, hogy egyediek, és mindenkitől különbözőek vagyunk, ugyanakkor a világhoz képest mégis kicsinyek vagyunk, gyengeséget, tehetetlenséget, és szorongást vált ki belőlünk. Az ember az elszigeteltség ellen egyrészt úgy védekezik, hogy egy részét elfogadja, másrészt viszont megkísérli feladni az egyedüllétet, és kapcsolatba lép valakivel. Ugyanakkor egyetlen kapcsolat sem szünteti meg az egyedüllétet. Martin Buber szerint (Kezdetben van a kapcsolat- Én és Te)
Az egyedüllétet, az elszigeteltség fájdalmát egyedül a szeretet képes ellensúlyozni.
„Egy nagyszerű kapcsolat, rést üt a magány falain, mérsékli annak szigorú törvényét és az univerzumtól érzett rettegés mélységei felett hidat ver két személyes lét között.”
Yalom szerint ha képesek vagyunk elfogadni és vállalni helyzetünket, akkor vagyunk képesek szeretettel odafordulni a másik ember iránt. Viszont, ha pánikba, kétségbe esünk, akkor csak kapkodunk, és kapcsolataink hamisak lesznek, és nem úgy viszonyulunk az embertársainkhoz, mint ugyanolyan érző és magányos lényekhez, mint amilyenek mi magunk is vagyunk. Embertársaink nem lesznek mások, mint szükségleteink kielégítésének eszközei.
A legjobb kapcsolatokat azok az emberek alkotják, aki szükségletmentesen képesek egymáshoz viszonyulni.
Yalom, Martin Buber, Eric Fromm és Maslow egybehangzó álláspontjai alapján alkotta meg az érett, feltétel nélküli kapcsolat jellemzőit. Ők ezt a törődés szóban fogalmazták meg. Az egymással való törődés felnőtt képesség, amelyik képes megóvni bennünket a magánytól, a túlzott elszigetelődéstől.
Az egymással való törődést így jellemezzük:
- Törődni a másik emberrel önzetlen viszonyulást jelent. Az embert nem kísértik ezek a gondolatok: Mit gondolhat rólam? Mi hasznom ebből a kapcsolatból? Nem vár dicséretet, csodálatot, szexuális kielégülést, hatalmat, pénzt. Kizárólag a másikkal törődik. Arra sem gondol, hogy a kapcsolat milyen hatással lesz másokra. Nekem erről óhatatlanul Pál szeretethimnusza jut eszembe: A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem gőgösködik, nem tapintatlan, nem keresi a magáét, haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója.
- Törődni egyenlő megismerni a másikat.
- Törődni= fontos a másik lénye és fejlődése. Törődni azt jelenti, hogy segítem a másikat abban, hogy kiteljesedjen az élete.
- Törődés aktív. Nem azt jelenti, hogy beleesünk valakibe, és hanem a szeretet adását jelenti.
- Törődés létezési mód a világban. Nem kizárólagos, és tünékeny.
- A törődés nem a szükségből fakad. Nem a magány előli menekülés motiválja, nem helyettesíti a gyermekkorban meg nem kapott szeretetet. A múltbéli szeretet az erő forrása, és a jelenlegi pedig az erő eredménye.
- A törődés kölcsönös- amilyen mértékben fordul oda az ember a másikhoz, olyan mértékben változik maga is. Amilyen mértékben életre kelti a másikat, olyan mértékben lesz elevenné önmaga is.
- A felnőtt törődés nem jutalom nélküli. Az egyén gazdagodik, átalakul, kiteljesedik. A törődés révén törődést kap. Mégsem ez a cél vezérli. Frankl azt írja: “Aki a jutalmat üldözi, elűzi azt. “
Tehát a magányosságunkat a szeretetteljes, törődésselteli kapcsolatok oldják fel. Nem hiába veszem karomba a csepp unokámat, és ringatom álomba. Nem hiába ülök le beszélgetni idős emberekkel az otthonukban, hogy néhány órát velük legyek. Miközben törődök velük, én is kapok. Tudom, hogy nem egyszerű megoldani a magány kérdését, és újból és újból át kell törnünk a saját szigetünket körülvevő tengeren, hogy másokhoz kapcsolódjunk. Egy dolog biztosan segít:
Ha átérezzük saját elszigeteltségünket, rájöhetünk arra, hogy a másik ember is ugyanilyen egyedüllévő lény, mint mi, aki vágyik a kapcsolódásra.
A magány egyetemes érzés. A kapcsolódás iránti vágy is az. Csak fel kell fedeznünk, hogy én is és a másik is törékeny, sérülékeny lény. Ez a felfedezés empátiát, és kölcsönös bizalmat indíthat egymás iránt. Máris kapcsolódhatunk egymással, és oldhatjuk magányunkat.
