Szeretteinkről álmodni nehéz
Március negyedikén beteg voltam, és elaludtam délután. Álmodtam. Álmomban otthon voltunk, gyerekekkel, egészben a család. Csak egy valaki nem volt otthon. De mintha simogattam volna a lábát a takaró alatt vagy hazajött volna közben. Tény, hogy nem volt otthon, én pedig az ablakon lestem, hogy hazajöjjön. Ott suttogtam tán a konyhablaknak, a régi házban, ahol együtt voltunk, hogy Kristóf hova mentél, Kristóf gyere haza. Még meg is kérdeztem a többi családtagomat, hogy van-e kulcsa, hogy be tudjon jönni, ha mi véletlenül elaludnánk. Aztán nem is tudom hogyan, felébredtem, és akkor tudatosult bennem, hogy Kristóf nem tud hazajönni. Kimentem a konyhába, hogy valamit igyak, és akkor toppant be a nagyobbik lányom, aki az énekkar vezetője, hogy rám nézzen, megtudja, hogy vagyok. Elég ramaty állapotban vagy, látom, mondta- én meg elmeséltem, hogy most ébredtem és mit álmodtam, és akkor a nyakába borultam és sírtam. Ő pedig azt mondta: Anya, Kristóf már otthon van. És én csak sírtam, nagyon sírtam.
Idén, már 18 éve lesz, hogy Kristóf nincs velünk, meghalt. És én még mindig álmodom vele, ilyeneket. Mindre nem emlékszem. Erre igen.
Ám, az különösen jó érzés volt, hogy a lányom éppen betoppant, és meg tudtam vele osztani az érzéseimet. Az érzések megosztása közelebb hozott minket. Ez biztos tapasztalatom.
Épp én vezetek gyászcsoportot, és lám ennyi idő után sincs távol tőlem a gyász, előjön egy álom, amiben még megélem annak a nehézségét, hogy Kristóf nem velünk él ezen a Földön. Ez a tapasztalat mégis jó is, mert közelebb visz a mindenkori gyászolóhoz, hogyha azt nem is tudom, hogy személy szerint ki mit él át, de a gyász egyetemes élménye, fájdalma a gyászolókkal együtt az enyém is. Éppen ez az élmény ad bátorságot arra, hogy másokkal foglalkozzam, hogy mások gyászát enyhítsem, teret adjak nekik egy csoportban. Éppen ez az élmény tesz empatikussá, elfogadóvá.
Én is tudom, hogy a gyász nem múlik el sosem, csak körülöleli az élet. Néhány nap múlva végiggondolva az álmot, meglátom annak azt a jőságát, hogy a fiam itt van a szívemben, nem felejtem el, és valahol mindig velem marad. Ettől az álomtól újból érzem és értem, hogy mi a legfontosabb az életemben, és tudom, hogy a gyász mássá tesz minden szenvedőt. Tudom, hogy ezt a gyönyörű életet a gyászon keresztül nézve, minden gyászoló megláthatja, hogy az élet legfontosabb része a kapcsolat.
