Az elmúlt időben meghalt egy gimnáziumi osztálytársam férje. Rákos volt, Emília ( a nevet megváltoztattam, hogy ne legyen beazonosítható az osztálytársam) sokáig ápolta. A halála után két nappal öngyilkos lett.
Döbbenten olvastuk a gyászjelentésüket a Facebookon, és döbbenten hallgattunk a közös osztály- messenger csoportban. Hihetetlennek tartottuk, ami történt. Többen magunkat is kárhoztattuk, hogy nem voltunk mellette, nem érdeklődtünk, nem támogattuk. Én is így érzek, hiszen valamiért azt gondolom, hogy nekem az a küldetésem, hogy megmentsek másokat. Most nem tettem. Persze, kérdés, hogyha közel állunk, ha nem választ el bennünket 200 km és 42 év, akkor mit tehettem volna. Tudtam volna segíteni?
A gyász életünk legfájdalmasabb érzése. Szerettünk elvesztése, halála sok ambivelans nem irányítható érzést hoz elő belőlünk: a hiány, a szomorúság, az elveszettség, a magára maradottság, a tehetetlenség, a düh, a mélységes üresség, félelem, kiszolgáltatottság mind iszonyatos erővel törnek ránk és fogalmunk sincs, hogy valaha uralni fogjuk ezeket az érzéseket, vagy azt se tudjuk elképzelni, hogy ezek elmúlnak.
Freud arról ír, hogy a gyász aprólékos, lassú és nehéz folyamat. Hasonlóképpen gyászoljuk meg gyerekkorunkat, barátságok felbomlását, azt, amilyenek egykor voltunk, vagy a házasság felbomlását.
Judith Viorst Szükséges Veszteségeink című könyvében arról ír, hogy nem választhatjuk meg, elveszítjük-e a szüleinket, a testvérünket, a házastársunkat vagy a gyermekünket, de azt igen, hogy miképpen állunk hozzá a szenvedésünkhöz, veszteségünkhöz.
„Választhatjuk, hogy együtt halunk meg a halottunkkal. Választhatjuk, hogy nyomorultan élünk tovább vagy választhatjuk, hogy a fájdalomból és az emlékekből új alkalmazkodást kovácsolunk. A gyászban elfogadjuk a fájdalmat, és túléljük a fájdalmat. A gyászban magunkévá tesszük a halottat, és egyben engedjük elmúlni. A gyászban elfogadjuk azokat a súlyos és fájdalmas változásokat, amelyek a veszteséggel járnak, és azután kihűl a gyász fájdalma, fokozatosan magunkra találunk.”
Emília a szó szoros értelmében együtt halt a párjával. Tudom, hogy a gyászban van olyan elkeseredettségi állapot, amikor el nem tudjuk képzelni, hogy tudunk élni a másik nélkül. Olyan, mintha kiszakítottak volna belőlünk egy darabot, mintha a szívünk kettéhasadt volna. Iszonyú érzés, hogy soha többet nem ölelhetem meg, akit szerettem, nem beszélhetek hozzá, nem szól ő sem többet. Valami borzasztó lehetett Emíliának is látni, hogy a férje hogyan lesz egyre rosszabbul, egyre gyengébb, hogy megy tönkre, és végül hogyan tűnik el örökre az ő életéből.
Van, aki az osztálytársaim közül azon a véleményen volt, hogy Emília bátor volt, hogy képes volt véget vetni az életének.
Tanultam az öngyilkosságról, és foglalkoztam is vele, mert édesanyám is öngyilkos lett, és tudom, hogy valójában, amikor valaki öngyilkosságra szánja el magát, akkor amolyan önkívületi tudatállapotban van, és ha épp akkor vele van valaki, akkor lehet, hogy egy fél óra múlva már az életösztöne győz ezen a megháborodott állapoton. Nem ítélem el Emíliát, mélységesen együtt érzek vele és a családjával is. Az itt maradtaknak borzasztó lehet ez a kettős veszteség. Sajnálom, ami történt vele, velük és még jobban sajnálom, hogy nem volt semmilyen kapcsolatunk egymással. Viszont megmaradt a tanítás előtti közös reggeli úszás emléke, a közös izgulás, és ennek a gyönyörű lánynak a képe az emlékezetemben. Most már tudom, hogy a szépséges lányban milyen fájdalmas, mély érzések lakoztak.
Ugyanakkor nemcsak valóságosan lehet belehalni szerettünk elvesztésébe, hanem ahogy Judith Viorst írja, nyomorultul is élhetünk tovább. Ő egyenesen azt mondja, hogy ez a mi választásunk. Igen, nem mi döntjük el, hogy melyik szerettünk mikor és milyen körülmények közt hal meg, sőt, ha nem végzünk önkezünkkel magunkkal, akkor a saját halálunkról sem döntünk, de azt eldönthetjük, hogy hogyan küzdünk meg vele, vagyis inkább azt, hogy akármi lesz, akkor is megküzdünk vele, akkor is élni fogunk, és méghozzá úgy, hogy a meghalt szerettünk büszke legyen ránk. Sokan gondolják azt, hogyha merünk ismét vidámak, boldogok lenni, akkor hűtlenek vagyunk a szerettünkhöz és az ő emlékében teszünk kárt, vagy akkor nem is hiányzik a családtagunk, nem is okozott nekünk az ő elvesztése hatalmas fájdalmat.
De ez nem így van. Attól, hogy merünk élni, merünk boldognak lenni, merünk neki látni a gyászmunkának, merünk sírni, érezni, kitenni magunkat a hóbortosan, kiszámíthatatlanul megjelenő érzelmeknek, akkor vagyunk igazán bátrak.
Tehát: TISZTELETEM MINDEN GYÁSZOLÓNAK, aki mer szembenézni ezzel a borzalmas érzéssel, aki mer élni.
Isten éltessen minden Gyászolót!
