Interjú önmagammal az önismereti tréning kapcsán
Miután elkészítettem az interjút Szilák-Túri Krisztinával, találkoztunk, és azt mondta, hogy először nem volt túlzottan oda, hogy munkát adtam neki a szabadsága idején, de aztán nekilátott a feladatnak és rájött hogy olyan kérdéseket kapott, amiket még ilyen rendszerezve sosem gondolt végig, főleg pedig nem foglalta írásba ezeket. Végül pedig élvezni kezdte, hogy az írás révén meglátja önismereti útját. Így arra gondoltam, hogy én sem bújok a kérdező szerepe mögé, hanem sajátmagamat is kifaggatom, hogy is van az én önismereti utam.
A kérdések ugyanazok, mint, amiket Krisztinek feltettem, egyedül az első kérdést fogalmaztam át.
1.Miért pont Szilák-Túri Krisztina kolléganőmet választottam munkatársnak az önismereti tréninghez?
Úgy vettem észre, hogy szeretek másokkal dolgozni. Szeretem, hogy inspirálódunk egymás által, hogy jó ketten készülni, izgulni azon, hogy mennyien jelentkeznek, aggódni, hogy elég jó lesz- e a tréning, vagy az összejövő csoport.
Annyira jó, hogy ahogy közeledik az időpontja a tréningnek, úgy egyre többet beszélgetünk Krisztivel és mi magunk is megosztjuk egymással a saját történetünket, küzdelmeinket, elakadásainkat. Senki ne gondolja, hogy a trénerek tökéletesek, és nincs semmi nehézségük. Éppen a saját nehézségeink révén látjuk meg azt, hogy jó lenne, ha más is felfedezné mindazt magáról, amit mi az évek, évtizedek alatt megismertünk magunkról.
Krisztivel hosszú múltunk van. Együtt tartott táborok, közös szervezések, közös önismereti élmények kötnek bennünket össze. Amikor leülünk beszélgetni egymással, mindig kiderül, hogy még az egyházról, annak jövőjéről is ugyanúgy gondolkodunk. Hisszük, hogy a jövő nem az ex-cathedra kijelentésekben van, hanem abban, ha a közösség tagjai beszélgetnek, mernek megosztani másokkal hitélményeket, élethelyzeteket, és együtt a beszélgetés révén növekszünk, fejlődünk, találjuk meg hitbeli utunkat, és fedezzük fel önmagunkat, Istent. A másik, mások, a közösség tagjainak segítségével jöhetünk rá, hogy mi az egyéni, személyes utunk itt a Földön.
Mindketten valljuk, hogy a találkozások nem véletlenek. dolgunk van egymással, egymásért és másokért is tehetünk.
Kriszti az, akiről tudom, hogy kezdeti próbálkozásaimat sose fogja kinevetni, mindig nagy tisztelettel nézünk egymásra. Az is fontos, hogy sokat tudunk együtt nevetni, még magunkon is.
2.Miért fontos szerinted, hogy foglalkozzunk azzal, hogy kik vagyunk, milyen hamuba sült pogácsánk van a tarisznyánkba?
Én leginkább a következő nemzedékekre gondolok. Sajnálom, hogy bizonyos ismeret nem volt előbb a birtokomban, vagy azt, hogy nem tudtam felülírni a mintákat, vagy a saját döntéseim, gyávaságom miatt a gyerekeimnek fájdalmat okoztam. Elnézem az unokáimat és arra gondolok, hogy vajon ők milyen “hamuba sült pogácsát” kapnak a szüleiktől. Vajon a pogácsában hányadrészt tettem bele én? Nagyon tudom őket félteni, és nagyon szeretném őket megajándékozni egy jó énképpel, azzal, hogy bízzanak magukban, hogy meglássák, hogy értékesek, és tudjanak majd felnőttként a lehető legjobb kapcsolatokra szert tenni.
Azt gondolom, hogy ha felnőttként jutunk el valahova az önismeretben, akkor nem az önsajnálat az út, hanem az, hogy hogyan lehet mindazt áldássá változtatni, ami olyan átkozottnak tűnik. Szeretnék áldás lenni a családom számára úgy, hogy közben nem adom fel a saját igényeimet sem.
3. Mikor és hogyan szembesültél először azzal, hogy neked is érdemes foglalkozni az önismerettel?
Életem válságos helyzeteiben. Azt látom, hogy amikor bajok jönnek, megcsalás, gyász, betegség… akkor össze tudunk roskadni. Ez az első és természetes reakció. Ezek a történések aláássák az önbizalmunkat, kétségeink támadnak abban, hogy értékesek vagyunk, hogy érdemes-e élni, mit rontottunk el, hogyan tovább, van-e tovább. A krízisek mindegyikünket önismereti útra állítanak. Nagy kérdés, hogy ezt az utat hogyan vállaljuk fel. Választhatjuk, hogy elmerülünk a fájdalomban, akár úgy, hogy másokat hibáztatunk, vagy megpróbálunk úgy felkelni, hogy elindulunk az önismeret útján.
Néhány megküzdési stratégiám kialakult az életem folyamán. Az egyik a tanulás. Emlékszem rá, hogy amikor édesanyám öngyilkos lett, amint meghallottam a hírt, hányni kezdtem. Ám arra is emlékszem, hogy Koczor Tamás, a férjem visszaküldött a számítógéphez azzal, hogy most ne merüljek el a fájdalomba, mert nekem most az a dolgom, hogy megírjam a diplomamunkámat. Menjek és írjak. Milyen jól látta, hogy mi az, ami engem életben tart! A tanulást a már előzőleg kialakult házassági krízisünk megoldásaként választottam, azért, hogy visszaszerezzem a sajátmagamba vetett hitemet, tehát ő itt már egy bevált útra terelt vissza. A tanuláshoz pedig mindig kapcsolódott az önismeret és az írás is.
4. Mivel a legnehezebb szembesülni az önismeret folyamán?
Azzal, hogy ki vagyok, hogy nem gondoltam volna magamról bizonyos cselekedeteket. Erre is van egy példám. Minden képzésnek része az önismereti csoport is. Ez a módszerhez is ad sajátélményt, és a sajátmagunkkal való szembesüléshez is nagyszerű lehetőség. Történt az irodalomterápiás csoportban, hogy az első félév után két számomra kedves társunk abbahagyta a tanulást főként az önismereti csoportra hivatkozva. Valahogy egyedül maradtam, és nehezen vettem, hogy nincsenek meg a megszokott barátaim. Attól kezdve visszahúzódóbb voltam, pedig addig nagyon mély dolgokat osztottam meg a csoporttal. Az volt a jó, hogy ezt a konfliktushelyzetet megbeszéltük az egyik csoportülésen. Akkor vagy egy kicsit később az egyik önismereti csoportülésen pedig az egyik csoporttag egyenesen megkérdezte tőlem: “ Ildi, te nem ugyanígy viselkedsz az életben is, mint itt a csoportban?” Ez volt a legmegdöbbentőbb kérdés, amit valaha hallottam. Igen, pontosan ugyanúgy viselkedtem. Ugyanúgy tudtam haragudni, irigy lenni, undok lenni, megsértődni és visszahúzódni, vagy ugyanúgy váltam magányossá is.
Azóta tudom, hogy mi a csoporttréning előnye. Védett csoportban, biztonságos vezetővel rádöbbenhetünk saját magunk mintáira, és arra is, hogy hogyan érint bennünket mások reakciója, véleménye vagy éppen kilépése az életünkből. Arra is rájöhetünk, hogy miért lesz nagyon gyorsan szimpatikus valaki és miért viselkedünk ellenszenvesen a másikkal. Ebben a csoportban az volt a legjobb, hogy nem lelkész voltam, és nem kellett ennek a szerepnek megfelelően viselkednem, hanem egy voltam a többi nő közül, akivel lehetett együtt érezni, akire lehetett haragudni, megmondani neki az igazat, vagy elfogadni, és nagyon szeretni. És én is így tettem a többiekkel. Képesek voltunk két évig őszintén megosztani magunkat, múltunkat és jelenünket, vágyainkat és csalódásainkat és egymás iránt érzett érzelmeinket egy önismereti csoportban.
5. Hogyan változtatja meg a nézőpontodat, hogy tudsz a családod, szüleid motivációiról, nehézségeiről, a tőlük kapott mintákról?
A fotellel szemben, ahonnan ezeket a sorokat írom, a falon van három fénykép. A szüleimet és nagyszüleimet ábrázolja. Mind a három kép esküvőn készült. Elnézem őket, és arra gondolok, hogy vajon nekik akkor milyen vágyuk volt, milyen reményeik voltak és mindez hogyan valósult meg vagy hiúsult meg az életük folyamán. Soha nem nézek ezekre a fényképekre haraggal, vagy indulattal. Van bennem nagy szeretet és megbecsülés. Arra gondolok, hogy úgy élték az életet, ahogy tudták, megtették mindazt, ami az erejükből telt. Mind a három képről kétféle minta sugárzik felém. Az egyik a megküzdés mintája: a “csakazért is”, akármilyen történelmi korszak jöhet, akármilyen személyes vagy családi krízis érhet, akkor is talpon maradok, és küzdök magamért, a többiekért. A másik pedig a menekülés stratégiája. Belebetegszem abba, és belehalok abba, ami történt. Valószínűleg, ha hosszabb távra nézném meg a családi mintázatomat, ugyanezt a kettősséget fedezném fel. Nekem ez jó, mert választás elé állít. Szeretném, ha a gyerekeim, amikor majd a fényképemet látják, megtalálnánk a saját válaszukat.
Tehát a nézőpontom az, hogy bármilyen mintát hozunk, kapunk, a választás a mi kezünkben van. Hiszek abban a szabadságban, ami megtöri a mintázatokat. Hiszek abban, hogy Isten hisz bennem, ezért én is megtehetem, hogy hiszek magamban.
6. Mit gondolsz, hogyan tudsz segíteni másoknak a legjobban?
Azzal a mélységes és meggyőződéses hittel, hogy az élet értékes, és csodás dolog. Annak a hitnek és reménynek a kisugárzásával, ami valamiért bennem van. Azzal, hogy sokat buktam az életben, sok kudarcom volt, és olyanokat képes voltam megtenni, amiket nem gondoltam volna magamról, nagy empátiát adott a számomra. Szinte azt mondom, hogy hála Istennek, hogy nem sikerült úgy az életem, ahogy 13 éves koromban elképzeltem, mert akkor egy bigott, másokat lenéző, erkölcsi és vallási csősz lennék. Köszönöm, hogy ennyi mindenen átmentem, mert így értem és érzem, hogy mi megy végbe a másik emberben. Jó lenne ezt az empátiát mindenhol gyakorolni, mert csak ebből születnek nagy dolgok, mély barátságok, jó családi kapcsolatok, bensőséges beszélgetések, egymásra való rácsodálkozás.
Az önismereti tréningünkre itt lehet jelentkezni: https://heinemannildiko.hu/lp/csaladi-orokseg-onismereti-trening/
