Vonaton utazom. Az ülést én választottam: 66-os szám, a 19-es kocsiban. Amikor online megvettem a jegyet, az asztal körül még nem voltak társaim. Mire elfoglaltam a helyem, már hárman ültek ott: két idősebb úr velem szemben, egy idősebb hölgy mellettem. Neki fel kellett állnia, mert az én helyem az ablak mellé szólt.
Elég hamar feltűnt, hogy az urak angolul társalognak. Aztán kiderült, hogy egyikük folyékonyan beszél magyarul is, és hamarosan már négyen beszélgettünk. A kopasz úr csak néha szólt közbe, szép, óvatos magyarsággal:
– Kicsit beszélek magyarul. Kezdő vagyok.
A magas, vékony úr jókedélyű, igazi társasági ember volt. A mellettem ülő hölgy is szívesen mesélt: a családjáról, arról, hová utazik, merre járt már életében. Ahogy az egy vonatfülkében néha megtörténik, néhány perc alatt idegen emberek életéből tudtunk meg részleteket.
Az egyik beszédtéma a táskámból előhúzott könyv lett.
Markus Zusak: Clay hídja.
– Mit olvas? – kérdezte a magas, vékony úr.
Mutatom neki. Mondok néhány szót is: ausztrál író.
– Ó, még nem találkoztam vele, pedig ott élek.
Aztán nézi a könyvet.
– Milyen vastag! Manapság kevesen olvasnak, főleg nem ilyen méretes könyvet. Nem túl hosszú?
Nem. Én éppen ezt szeretem benne. Már a 388. oldalon járok.
Azt már nem mondom el neki, hogy nekem egy könyv jobb, mint egy film. Több időt ad. Tovább tart.
Amikor elkezdek egy könyvet, gyors vagyok. Túl gyors. Magával ragad a történet, tudni akarom, mi lesz. Aztán ahogy közeledek a végéhez, egyre lassabban olvasok. Visszalapozok. Most kezdem érteni az első oldalakat. Mert Zusak ügyes: rögtön az elején ott van valami rejtély, amiről még nem tudom, hogy rejtély. Miért ment el ahhoz a házhoz? Miért ásott ki ott bizonyos dolgokat? Miért fontos az ígé?
A könyv egy világ, amelyben szívesen időzöm. Minél tovább, annál jobb.
És közben mindig vagyok valaki.
Ebben a könyvben érdekes módon még csak nem a női szereplőkkel azonosulok. Inkább a fiúkkal. Talán Clayjel. De még inkább Matthew-val, aki elmeséli a történetet.
Annyira drukkolok nekik. Talán egy kicsit magamnak is. Hogy legyen happy endje ennek az egyáltalán nem happy endes családregénynek.
És valami más is történik velem olvasás közben: kedvem lesz írni. Mindennél jobban.
Másnap délelőtt sétálok, és eszembe jut az egyik szereplő. Már nem tudom, melyikük, akiről Matthew azt írja, hogy magában húsz levelet is megfogalmazott, csak még egyet sem írt le.
Ismerős.
Én is megírok útközben húsz fejezetet gondolatban. Csak éppen egyetlen betűt sem írok le belőlük.
Máskor azt keresem meg, van-e valóban Silver nevű város Ausztráliában. És eszembe jut a vonaton megismert úr. Miért nem kérdeztem meg tőle? Hiszen Melbourne-ben él. Meg Magyarországon. Fél évet itt, fél évet ott. Tulajdonképpen csak nyarakat él.
Már ez is milyen regényszerű.
Pedig ez csak egy utazás volt.
Egy vonatút.
Ők mentek tovább Budapestre, én pedig eltettem a könyvemet és elköszöntem.
A könyv egyébként nem az enyém. Könyvtári példány. Régebben minden könyvet, amelyik fontos lett nekem, szívesen birtokoltam volna. De lassan megtanultam: minek?
Attól, hogy ott lesz a polcomon, nem fogom még egyszer ugyanúgy elolvasni.
Mert a történet egyszeri.
És talán az is, amit elindít bennünk.
Néha egy könyv mondja ki helyettünk azt, amit mi még csak magunkban fogalmazunk. Máskor a saját történetünkre ismerünk rá egy egészen más történetben. Az irodalomterápiás beszélgetésekben éppen ezeknek a találkozásoknak adunk időt és teret. Ha van egy történet, veszteség vagy élethelyzet, amely most benned dolgozik, és szeretnél róla beszélgetni, itt tudsz kapcsolatba lépni velem.
https://sf.heinemannildiko.hu/t/r/20-perces-tamogato-beszelgetes
