Gondolatok az öngyilkosság-megelőzés világnapján
Az édesanyám öngyilkos lett.
Sok év telt el azóta, mégis egészen mást jelent számomra szeptember 10., az öngyilkosság-megelőzés világnapja, mint annak, akinek az öngyilkosság soha nem lépett be személyesen az életébe.
Karácsonykor még találkoztunk. Édesanyám és édesapám az ünnep második napja körül váratlanul, szinte szó nélkül hazamentek Pécsre. December 30-án anya véget vetett az életének. Nem ez volt az első öngyilkossági kísérlete.
Az öngyilkosság után az ember sokszor újra végiggondolja az utolsó találkozásokat. Olyan mondatokra, gesztusokra, különös pillanatokra emlékszik vissza, amelyek akkor még nem tűntek jelentősnek. Utólag próbáljuk összerakni a történetet: volt-e valami jel, amit nem értettünk, valami, amit másképpen kellett volna látnunk. És közben ott marad a fájdalmas felismerés, hogy talán soha nem fogjuk pontosan megérteni, mi történt a másik emberben.
Azóta sok év telt el. Lelkészként, lelkigondozóként, gyászolókat kísérő segítőként sokféle veszteséggel találkoztam. És újra meg újra látom, milyen nehéz teher lehet az öngyilkosság után maradók gyásza.
Mert a veszteség mellé kérdések társulhatnak.
Miért nem vettem észre?
Miért nem mondta?
Mit tehettem volna?
Mi lett volna, ha…?
Ez utóbbi különösen kegyetlen kérdés. Utólag mindig találhatunk egy pillanatot, amelyben másképpen cselekednénk. Egy telefonhívást. Egy kérdést. Egy mondatot. Valamit, amit – most, a történtek ismeretében – másképpen tennénk.
És innen nagyon rövid út vezethet a lelkifurdalásig.
Segítőként azt is megtapasztaltam, hogy erre nincs mindig megnyugtató mondat. Mondhatjuk: „Nem te tehetsz róla.” Lehet, hogy igaz. De a lelkifurdalás nem feltétlenül hallgat az észérvekre. Újra és újra visszatérhet a kérdés: ha ennyire közel állt hozzám, hogyan lehet, hogy nem tudtam, mi zajlik benne?
Talán azért olyan nehéz ezt elfogadni, mert szeretnénk hinni abban, hogy akit jól ismerünk és szeretünk, arról észrevesszük, ha nagy bajban van. Pedig nem feltétlenül. A másik ember belső világának mindig marad olyan része, amelyhez nincs közvetlen hozzáférésünk. Van, amit elmond, és van, amit nem. Van, amit talán maga sem tud elmondani.
Talán az egyik legnehezebb kérdés éppen az, hogy észrevehetjük-e, ha valaki bajban van.
Szeretnénk azt hinni, hogy igen. Hogy ha elég közel vagyunk hozzá, ha figyelünk rá, akkor tudni fogjuk.
Pedig nem mindig tudjuk.
Van, aki beszél arról, hogy nem bírja tovább. Van, aki segítséget kér. Van, akinek megváltozik a viselkedése, visszahúzódik, búcsúzkodik, vagy olyan mondatokat mond, amelyekre érdemes felfigyelnünk.
És van, aki hallgat.
Talán éppen ezért fontos, hogy ne féljünk kérdezni. Nem kell különleges mondat hozzá. Néha elég ennyi:
Hogy vagy? Tényleg hogy vagy?
És ha valami miatt komolyan aggódunk érte, akkor szabad egyenesen is megkérdezni: Gondoltál arra, hogy ne élj tovább?
Sokan félnek ettől a kérdéstől. Mintha azzal, hogy kimondjuk, elindítanánk valamit a másikban. Pedig a közvetlen rákérdezés nem ülteti el az öngyilkosság gondolatát. A nyílt beszélgetés éppen arra adhat lehetőséget, hogy valaki kimondja azt, amit addig egyedül hordozott.
De közben azt is el kell fogadnunk, hogy nem vagyunk mindenhatók.
Kérdezhetünk – de nem biztos, hogy választ kapunk. Figyelhetünk – de nem biztos, hogy mindent észreveszünk. Közel lehetünk valakihez – és mégsem tudhatunk mindent arról, ami benne történik.
Ezért a megelőzés számomra nem azt jelenti, hogy minden öngyilkosság mögött meg kell találnunk azt az embert, aki valamit elmulasztott. Sokkal inkább azt, hogy olyan kapcsolatokat és olyan közösségeket próbáljunk teremteni, amelyekben a kétségbeesést is ki lehet mondani. Ahol nem kell mindig erősnek mutatkozni. Ahol a segítségkérés nem szégyen. És ahol van, aki meghallja.
De számomra ennek a napnak van egy másik oldala is.
Azok, akik itt maradtak.
Szülők. Gyerekek. Házastársak. Testvérek. Barátok.
Nekik nemcsak valakinek a hiányával kell tovább élniük, hanem sokszor a megválaszolatlan kérdésekkel és a lelkifurdalással is.
És van egy nehéz ellentmondás magában a „megelőzés” szóban. Aki elveszített valakit öngyilkosság miatt, könnyen úgy hallhatja:
Ha az öngyilkosság megelőzhető, akkor nekem meg kellett volna előznöm.
Pedig a megelőzés nem jelent mindenhatóságot.
Felelősek vagyunk egymásért. Figyelhetünk. Kérdezhetünk. Jelen lehetünk. Segítséget kérhetünk. De nem tudhatunk mindig mindent arról, ami a másik emberben történik.
Ezért azok mellé is oda kell ülnünk, akik már elveszítettek valakit.
Nem azért, hogy megmagyarázzuk nekik a megmagyarázhatatlant. Nem azért, hogy gyorsan megszabadítsuk őket a kérdéseiktől vagy a lelkifurdalásuktól.
Hanem hogy ne kelljen egyedül hordozniuk.
Édesanyám halála óta sok év telt el. Azóta sok gyászoló ember történetét hallgattam végig. Talán ezért gondolom ma még fontosabbnak, hogy beszéljünk az öngyilkosságról.
Beszéljünk azzal, aki már nem lát kiutat. Merjünk kérdezni akkor is, amikor félünk a választól.
És beszéljünk azokkal is, akik egy öngyilkosság után itt maradtak. Akik újra és újra végigjárják magukban, mit tehettek volna másképp.
Lehet, hogy a „mi lett volna, ha…” kérdésre soha nem lesz válasz.
De talán nem is kell egyedül maradni vele.
Ha Ön vagy valaki a környezetében krízisben van, Magyarországon a 116-123-as lelki elsősegély-szám éjjel-nappal, minden belföldi hálózatról ingyenesen hívható. Közvetlen életveszély esetén a 112 hívható.
