Ezeket a részleteket advent első vasárnapján találtam meg egy 2006-os lelkészi szakmai lapban. Kristóf a fiam. 18 éves korában halt meg, és a temetésén felolvasták ezeket a sorokat. Mivel egy szakmai lapban is megjelent, és a naplórészletben maga a fiúnk írja, hogyha nem lesz, akkor mindenki fel lesz hatalmazva arra, hogy olvassa ezeket a sorokat, ezért bátran adom közzé. A fiúnk tudott arról, hogy beteg, ( bár nem betegként élt, végig az egészséges kisfiúk és fiatalemberek életét élte) sőt a naplórészlet alapján sokat gondolkodott arról, hogy meddig fog élni, és arról is, hogy mi a hivatása a Földön. A közzététellel célom, hogy ezeken a sorokon át minden olvasó gondolja át azokat a kérdéseket, amiket Kristóf felvet a saját életével kapcsolatban.
Tehát, aki olvassa ezt a füzetet, az betekintést nyerhet gondolatvilágomba, bár nem túl személyes, sőt inkább Istenről szóló gondolataimba… Egyébként nagyon örülnék, ha nem olvasná az ezt a füzetet, aki nincs felhatalmazva rá. Persze eljön majd az idő, hogy mindenki fel lesz hatalmazva, de akkor már nekem nem árthat semmi. Olyankor szeretném, ha mindenki szeretné olvasni és tudná olvasni… De ez csak akkor történjen meg, ha Isten igazi szolgája leszek, és már talán csak voltam, és nem itt leszek a Földön.
Atyám! Életem kérdések elõtt áll. Kérlek, válaszolj! Milyen utat szánsz nekem? Hol van a te utad? Mit kell tennem? Milyen pályát válasszak? Hol talállak meg? Hol találom meg önmagam? Tényleg különleges vagyok? Vagy csak átlagon aluli? Ki vagyok én? Miért mentettél meg? Eszköz vagyok? Mi a dolgom? Az eszköznek mikor ébred hite?
Nem akarlak elhagyni, Istenem, de nem látom munkádat, és nem érzem magamban a hitet. Kérlek, segíts! Köszönök mindent! Légy áldott! Hála néked mindenért, örök Isten. Legyen meg a te akaratod! Ámen.
Hatalmas kérés hitet kérni, Uram? Csendben ülni, és nem hol mi képmutatással tudni, hogy te vagy. Istenem, én hitet kérek, de nem csak magamnak, ha nem ennek a közösségnek is, hogy ne megszokásból és álhitből tegyük a neked tetszőt, hogy ne parancsolatokat teljesítsünk, ha nem szeretetből, hitből éljünk. Uram, add, hogy ne képmutatás legyen életünk!
Szeretetért is imádkozom, Uram. Kérlek, nyisd meg a szemünket, hogy meglássuk, miket követünk el embertársaink ellen. Hiszen én is tétlenül hallgattam, mikor talán Szentlelked által vezérelt testvéreink kukorékolását elítéltük. Talán te vezetted őket, Is te nem? Ezt most még nem tudhatjuk. Uram, kérlek, bocsáss meg nekünk, mert mi nem vagyunk jobbak, amikor szeretetedet hirdetjük, és közben másokon gúnyolódunk.
Új példaképem: Luther Márton. Örülnék, ha életem utolsó percében úgy tekinthetnék vissza, hogy legalább a negyedét tettem Istenért, mint amennyit ő tett.
Szeretném megírni, hogy a honlapok, azok nem kirakatok, ha nem olyanok inkább, mint a szószék. Az evangélikus oldalaknak nem szabad lejáratniuk magukat, mert veszélyes lehet. Nem kirakatot kell tervezni, ha nem szószéket!
Találtam a templomban egy lepkét. Csoda szép volt, bár nem tudott igazán repülni. Fogtam egy darab papírt, és föl no szo gat tam rá. Szép lassan ki felé vittem. Mire kiértem, már-már a kezemre mászott. Ekkor kipróbáltam, tud-e repülni. Nem tudott. Méltóság teljesen leesett a homokra. Tulajdonképpen a halálába esett. Jött a macska, meg támadta, meg kínozta, és kiköpte. A lepke élete itt befejeződött. Az ördög is így támad ránk; amikor már azt érezzük, hogy Istenhez tartozunk, és nem árthat nekünk, akkor méri ránk a legnagyobb csapást, és mi még se tudunk egyedül ellenállni a támadásának.
Állj meg! Nézz körül! Dobj pénzt az elesettnek! Végezz el egy lendületes tánc lépést; és ha még mindig érdekel, ki mit gondol, hagyd ott a barátodat, és ereszkedj le a senkik közé.
Talán írnom kéne egy könyvet? Már a címe is megvan: Különleges? Szólhatna rólam, na jó, ez egy kicsit egoista, de mit lehet tenni. Szóval arról szólna, hogy én valójában nem is él het nék, csak az orvosok mentettek meg. No meg Isten! Lehet, hogy az ördög még gyermekkoromban meg akart ölni, hogy felnőttként ne legyek olyan nagy ellensége. De ez is egoista. Ez az egész élet egy plusz, egy ajándék plusz. Lehet, hogy fordítva van, meglehet, hogy Isten akart megkímélni az élettől. Az az, hogy az ördög szolgája leszek, és Isten annyira szeret, hogy meg akart kímélni attól. Lehet, hogy úgy, pogány an meghalni még jobb lett vol – na nekem. Á, én nem bírnám ki, ha Isten ellen kellene harcolnom. Egyáltalán, Isten nagyságát nem elismerni szerintem lehetetlen. Legalább is számomra. Inkább harcolok az ördög ellen. Tehát akkor Isten mentett meg az ördög gyilkolásától. És a hiányzó szerveim az ördög áldozatául. Azaz azért nincs meg a fél tüdőm, meg azért van lyuk a szívemen, mert az ördög megszerzett belőlem ennyit. Remélem, többet nem is kap, legalább is én nem adok neki semmit. Különben nagyon furcsa ez, mert ha az orvosok keze által mentett meg Isten, akkor miért nem szeretem az orvosokat? Bár nem is annyira az orvosokat utálom, hanem a vizsgálatokat. Azokat egyszerűen gyűlölöm. Miért csinálja ezt velem Isten? Á, ezt nem Isten csinálja. A vizsgálatokat nem Isten találta ki, mert ő anélkül is tud rólam mindent. A vizsgálatokat az orvosok találták ki, és így az ember. Az emberi dolgok nagy része hülyeség, csak a kényelmet szolgálják és azt, hogy az ember ne unatkozzon. Mert az egész földi élet arról szól, hogy várjuk a halált. Csak az ördög teszi nehézzé a dolgot, mert ebben a modern világban egyre nehezebb Istennek élni. De én nem akarok félni, mert Isten velem van és hiszek, ezért ne féljen hát senki, mert így szól a zsoltár: Ha a halál völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy. Halleluja! Halleluja! Halleluja! (Hogy írják ezt a szót? Na, mind egy!) Áldott az Úr, hogy ilyen zsoltárokat ajándékoz nekünk. Ez adja szívem nyugalmát, segít a bajban. A zsoltár adja a vigaszt, a hitet. Igen, talán ez a hitem alapja. Én sem félek már. Nem a halál a végső állomás. Nem a halálra várunk, ha nem az életre, az örök életre.
Olvasok egy könyvet, aminek az a címe: „Hogyan teremtsünk otthont?” És rögtön felmerül bennem a kérdés: tulajdonképpen mitől lesz valami otthon? Ez a szó annyira ismerős, annyiszor használjuk a napjainkban, mégis sokszor mást értünk alatta. „Hazamegyünk?” – amikor a szálloda
Vigasztalásnak szánják – mégis szúr. „Megy az élet tovább.” „Süt a nap, szép az ősz.” „Így van ez, bele kell törődni.” Ezek a mondatok gyakran csúsznak ki a szánkon, amikor tehetetlenül állunk valaki fájdalma előtt. Csak épp a gyászolónak nem
Mikor lesz a szeretetből túlzott közelség? Moa Herngren Az anyós című regénye egy olyan családi helyzetet bont ki, ahol a jó szándék és a határsértés vékony mezsgyéje mindenkinek fájdalmat okoz. Olvasónaplóm és szakmai szemüvegem következik: mit tanulhatunk mi — nagyszülők, szülők, menyeink és fiaink — abból, ahogy a szeretet keretek nélkül kontúrt veszít.
