Versem a Színek és árnyékok című versciklusom egyik verse. A versciklus a női lélek sokszínű dimenzióit mutatja meg. A vers édesanyám születésnapjára írodott, de már nem tudtam vele felköszönteni, csak a temetőbe tudtam a sírjához kimenni.
Ma lennél, számolom is, ma lennél…
Már nem tudlak felköszönteni,
Sírodnál voltam tegnap, kivitt a tisztes-emlék,
S jött velem, tőlem a legkisebb unokád.
Kérdezett ezt- azt, milyen voltál,
Mamaként sem igen emlékszik rád,
Hát engem faggat, mit éltünk meg együtt,
Mit lenne jó, itt a sírnál megköszönnünk.Élesen élénken villan elém konyhád,
a közös szombat esti főzés, e remek kavalkád.
A húsleves mennyei illatát érzem,
és a párolgó ebéd, könnyű ízes zamatát.
oregano, majoranna, bors, menta,
őrölt kömény, sáfrány aromája illan,
és keveredik gőzük, akár a kacaj,
szárnyra kap féktelen-forrón a hahota
s fűszerek forgataga tölti meg lelkünk,
talán ez okozza, hogy vidámságra leltünk.
Már nem tudjuk mi okból nevettünk,
Csak dől belőlünk az öröm önfeledtül.
És te mind hiába figyelmeztetsz minket:
lányok, a mókának sírás lesz a vége,
Rajtunk nem fog az anyai tiltás, óvás,
Szombat van ma: határtalan a ragyogás.Úgy szerettem volna, ha mindig így van,
Ha ma is, ha konyhádba térek,
nevetnénk, és csak egymást ölelnénk.
Számban az omlós marhahús olvadna,
forró levesed torkomban csurogna.
De nem lehet csupán levesed ereklyéd,
széles hahotánk foszladozó vágykép.
Ahogy nyelem, finom ízes ételed,
a napfényt, az ablakon betűző meleget,
megeszi a hideg tél önző ereje,
s torkomon fennakad a lédús eledel.Konyhádból szobádba lépek,
derű helyett üröm, amit érzek.
Lelkemben üresség, a földön gyógyszerek,
gurulnak, mint megannyi balsejtelem.
ajtód zárva, a redőny teljesen lehúzva,
mindent belep a fekete dunyha.
dörömbölnénk, de mindhiába,
belőlem a savanyú hányás szaga árad.
Nem hallod, megmentenélek,
Szeretnélek, és újra-újra megmelegítenélek,
Akkor nem tudtam hogyan tegyem,
de mai fejemmel már megértelek.Nincs más csak egy csokor virág,
szárított szalmarózsa, mezei szarkaláb,
Nem hervad el, vízre nincsen szükség,
Megéli a jövő évi augusztusi köszöntést.
Nézem az évszámot, és imádkozom,
finom, ízes, keserű-édes levesed átkozom,
Elveszem, mint megélt örökségem,
Ezt tálalom minden vasárnap ebédre.
Unokád a kukta, pucolja a répát,
Fazékba szimatol, lesi a tudományt.
Csak egyre vigyázunk, egy határt betartunk,
Konyhádból szobádba soha be nem nyitunk.
Nem hisszük az óvást, nem fog rajtunk átok,
áldássá változik minden kacagásunk.
2017. augusztus 16.
